A film igaz történetet dolgoz fel: Ramon Sampedro egy szerencsétlen fiatalkori balesetnek köszönhetőn nyaktól lefelé megbénult, s immár majd’ 3 évtizede éli életét ágyhoz kötözve, szeretteinek segítségére szorulva, örömök nélkül, bánattal telve, s egyetlen célhoz ragaszkodva, egyetlen vágy eléréséért küzdve: hogy méltósággal halhasson meg. Magát persze teljes tehetetlensége miatt képtelen a túlvilágra segíteni, így szüksége lenne valakire, aki asszisztál neki, valaki aki annyira szereti, hogy megérti őt, és hajlandó segíteni, ez azonban büntetendő a spanyol törvények szerint, így Ramon kilátástalan harcba kezd a kormánnyal, hogy az elismerje az eutanáziához való jogát. Így ismeri meg az ügyvédnőt Juliát, aki hasonló cipőben jár: gyógyíthatatlan betegségben szenved, ezért jobban megérti Ramon szándékait, mint bárki más.

A film bár Ramon utolsó éveiről szól, a rendező nem a könnyebb utat választja, nem a főszereplő kisiklott életén kesereg hosszan és borúsan, nem halmozza egymásra a szentimentális, olcsó könnyekre utazó jeleneteket. Szépen és egyszerűen meséli el a férfi történetét, sorsának rosszra fordulásáról csak annyit tudunk meg amennyi szükséges, s bár a film végig határozottan szomorú hangulatban telik, és a nézőt egész biztosan nem deríti jókedvre, nem is feledkezik bele a céltalan keserűségbe: olykor nagyon is szép, sőt néha egyenesen vicces jeleneteket is láthatunk. Az élet örömeit már csak emlékei által ismerő Ramon sajátosan fanyar humora sokszor nem várt alkalmakkor szerez kellemes pillanatokat: az őt öngyilkosságáról lebeszélni kívánó pap látogatása a (mellesleg alapvetően meglehetősen keserű felhangú) helyzetkomikumnak különösen viccesre sikeredett