Bill és Kate középkorú házaspár, a tizennyolc éves fiúk, Sammy egyetemre jár. A kapcsolatuk valójában nem több puszta formalitásnál, mindketten a munkájukba temetkeznek, nincs idejük sem egymásra, sem a gyerekükre. Egyik nap sokkolja őket a hír, miszerint Sammy lövöldözni kezdett az egyetemen. Több ember életét is kioltotta, mielőtt végzett önmagával. Bill és Kate képtelen felfogni a történteket, hogyan tehetett ilyet a fiúk. Miközben megpróbálnak választ keresni minderre, a családjukhoz menekülnek, akik talán képesek segíteni a tragédia feldolgozásában. A mi drága kisfiunk megrendítő film lesz a végére. A tágabb környezet reakcióit nem sikerült csikorgásmentesen bemutatni; a Sammy-t alakító Kyle Gallner is unalmas kicsit szuicid fiatalként, szegény igazán kitörhetne már ebből a skatulyából – ám Sheen és Bello játékában hiába is keresnénk gyanakvásra okot adó, közhelyesen groteszk árnyékot.

Sehol egy pszichotikus zavarra, eltitkolt aberrációra utaló pillantás: házasságuk már a tragédia előtt is a végét járta, de tisztességes, átlagos emberek ők. Ép ésszel nem következhetne semmiből, hogy egyetemista fiuk nem bírja tovább a szorongást, és egy reggel brutális lövöldözésbe kezd a campuson. És ha így nézzük, ez a film sem jut közelebb a megoldáshoz. Sőt új dolgokat sem kérdez. Viszont a gyászról és a továbblépésről maradandó értékkel mesél. Az utóbbi évtized iskolai vérengzéseiről, meg úgy általában, a tragikus eseményekhez kapcsolódó dilemmákról számos film készült már. Volt, amelyik a szülőket, volt, amelyik a társadalom egészét hibáztatta – esetleg a hűvös távolságtartásban találta meg a számára hiteles nézőpontot